Egy régi kép barnás, tompa vagy „füstös” tónusa könnyen összetéveszthető az alkotó eredeti színvilágával. Pedig amit ma látunk, gyakran több évtizednyi felületi változás eredménye: oxidálódott lakk, por, nikotin, korom és korábbi tisztítások nyomai rakódhatnak egymásra. A kérdés ilyenkor nem egyszerűen az, hogy világosabbá tehető-e a kép, hanem az, hogy melyik réteg tartozik még a műhöz, és melyik változtatja már meg az olvashatóságát.
A lakk nem marad láthatatlan
A lakkréteg eredeti szerepe kettős. Egyrészt védi a festett felületet a közvetlen szennyeződéstől és kisebb mechanikai hatásoktól, másrészt optikailag módosítja a képet: mélyebbnek mutatja a sötét tónusokat, telítettebbé teheti a színeket, és kiegyenlítheti a különböző festékfelületek fényességét.
Csakhogy a természetes gyantákból készült régi lakkok idővel kémiailag átalakulnak. Oxidálódnak, sárgulnak, ridegebbé válhatnak, miközben csökken az átlátszóságuk. A lakkréteg tehát nem pusztán besötétedik: megváltoztatja a festmény színei közötti arányokat is.
Ez különösen a világos részeken feltűnő. Egy eredetileg hidegebb kék ég zöldesebbnek tűnhet, mert a megsárgult lakk sárga tónusa optikailag keveredik a kékkel. A fehér drapéria krémszínűvé válhat, az apró hideg reflexek pedig szinte eltűnhetnek. A sötét tónusoknál más a hatás: a csökkent átlátszóság miatt összemosódhatnak azok a részletek, amelyek eredetileg különálló formákat rajzoltak ki.
Nem minden barna fátyol lakk
A felület színváltozását nem lehet pusztán szemrevételezéssel biztosan egyetlen okra visszavezetni. Egy konyhában vagy dohányzó helyiségben évtizedeken át függő képen zsíros porréteg, nikotin és korom is kialakulhat. Ezek a szennyeződések sokszor a lakk felszínére tapadnak, máskor részben bele is ágyazódnak az öregedő rétegbe.
A különbség azért lényeges, mert más módszer kell egy felületi szennyeződés eltávolításához, mint egy öreg lakkréteg vékonyításához. Ha valaki automatikusan erős oldószerhez nyúl, miközben valójában csak a felszíni koszt kellene eltávolítani, fölöslegesen veszélyeztetheti az alatta lévő rétegeket.
A tisztítás sorrendjét mindig az határozza meg, hogy a szennyeződés hol helyezkedik el a rétegrendben. Ezért a szakmai vizsgálat nem a „legerősebb szer” megtalálásáról szól, hanem arról, hogy a beavatkozás a lehető legkisebb kockázattal érje el a kívánt eredményt.
A próbafeltárás nem látványtrükk
Restaurálás előtt gyakran készül kis méretű tisztítási próba egy kevésbé feltűnő területen. Ennek nem az a célja, hogy gyorsan megmutassa, mennyivel „szebb” lehet a festmény. Sokkal fontosabb információkat ad arról, hogyan reagál a felület, milyen vastag és mennyire oldható a lakk, illetve mennyire stabil az alatta lévő festékréteg.
Előfordulhat például, hogy egy barna fátyol alatt meglepően élénk szín bukkan elő. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy az egész felület ugyanúgy kezelhető. A kép egyik részén más pigment, kötőanyag vagy korábbi javítás lehet jelen, ezért a restaurátor folyamatosan figyeli a reakciókat.
A professzionális festmény restaurálás egyik nehéz része éppen az, hogy a tisztítás nem mechanikus ismétlés. Ami működik az égbolton, nem biztos, hogy biztonságos egy vékonyan festett arcon vagy egy korábbi retusált területen.
A túlzott tisztítás ugyanúgy torzíthat
A látványos „előtte-utána” különbség könnyen azt az érzetet kelti, hogy a cél mindig a lehető legtisztább, legvilágosabb felület. Valójában a túlzott tisztítás súlyosabb veszteséget okozhat, mint egy részben öregedett lakkréteg meghagyása.
Egy vékony lazúr például szinte filmszerű festékréteg. Ha az oldószer nemcsak a lakkréteget, hanem a kötőanyagot vagy a lazúrt is megérinti, a tónus visszafordíthatatlanul megváltozhat. A festmény ettől nem egyszerűen „tisztább” lesz, hanem laposabb, hidegebb vagy kontrasztosabb, mert eltűnik az a finom átmenet, amelyet az alkotó szándékosan épített fel.
Az eredeti festékréteg elvesztése nem korrigálható új lakkozással vagy retussal. Ezért a tisztítás határának meghatározása mindig fontosabb, mint a maximális látványos változás.
Jó példa erre egy portré arcbőre. A húsos tónusokat gyakran több vékony, egymásra épülő réteggel alakították ki. Ha ezek közül akár csak egy áttetsző réteg sérül, az arc modellezése keményebbé válhat, a finom árnyékok eltűnhetnek, és a karakter is megváltozhat.
Mi történik a tisztítás után?
A lakkréteg eltávolítása vagy vékonyítása után a festmény felülete gyakran egyenetlen fényűvé válik. Ennek oka, hogy a különböző pigmentek és kötőanyagok eltérően verik vissza a fényt. Egy új, megfelelően megválasztott lakkréteg ezt részben kiegyenlítheti, miközben optikailag ismét telítettebbé teszi a színeket.
Az új lakk kiválasztásánál több tényező számít: mennyire sárgul hosszú távon, milyen oldószerrel távolítható el később, milyen fényességet ad, és mennyire kompatibilis a meglévő rétegekkel. A túl fényes felület például tükröződéseket hozhat létre, amelyek zavarják a kép olvasását, míg egy indokolatlanul matt lakk tompíthatja a mély tónusokat.
A jól kezelt felületnél a néző nem a lakkréteget veszi észre. A cél az, hogy a színek, a térmélység és a részletek ismét úgy működjenek együtt, ahogyan azt a festmény rétegrendje lehetővé teszi. Nem feltétlenül lesz minden harsányabb. Inkább pontosabbá válik a viszony a fények, árnyékok és színátmenetek között.
A változás mértéke néha meglepő
Egy erősen megsárgult felület tisztítása után előfordul, hogy a tulajdonos szinte más képnek látja ugyanazt a festményt. A kékek hidegebbek, a fehérek tisztábbak, a háttérben korábban elmosódó részletek pedig újra elkülönülnek. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy a restaurálás „újjávarázsolta” a képet. Sokszor éppen az történt, hogy egy később kialakult optikai réteg már nem módosítja olyan erősen az eredeti festést.
A legfontosabb különbség ezért nem a régi és az új látvány között van, hanem az eredeti festékréteg és az időközben rákerült, illetve megváltozott anyagok között. A jó beavatkozás nem erősebben láthatóvá teszi a restaurátor munkáját, hanem tisztábban olvashatóvá a festményt.
Fotó: Magnific